Vasárnap mikor mentünk haza a Gáborral,mögöttünk az egyik zsákutcából kifutott egy kiscica. Instant szívroham volt,mert pont előtte volt sorompó és az autók jöttek-mentek,a cica meg megvolt picit rémülve. Amikor átmentünk hozzá,át terelgettük,utána oda jött hozzánk. Nah és itt kezdődött a neheze. Bújt, nagyon. Rettenetesen édes volt. Elkezdtük simizni,és amikor abba hagytad akkor fogta a kis tappancsait,a kis mellső lábait,és megfogta a kezed(!) és utána bele nyomta az apró kis fejét (!!!) Halálosan aranyos volt. Körbe ugrált minket meg futkosott körülöttünk. Puha volt amúgy a szőre szóval lehet hogy elszökött. Akkor elindultunk,és...és jött utánunk. Volt amikor előre futott,és utána bevárt minket. Nem volt olyan kicsi kb 5-6 hónapos lehetett de azért még kölyök volt. Meg a bajsza is ilyen kesze-kusza volt. No,de haza értünk,és befutott a kapun. A mamát megkérdeztem de természetesen nem engedte hogy haza vigyem,nem is hibáztatom érte. Vagyok annyira értelmes hogy felfogjam,nehezen tartjuk el a maradék cicánkat is,nem hogy egy másik. Ráadásul a kutya is ott van ki tudja lehet össze se tudtak volna barátkozni,plusz a kutya többet is eszik. Bár a barátság témát a macskákból kevésbé nézném ki. Mégis megpróbáltam meggyőzni a mamát,nem tudom miféle okok és célok vezéreltek a felesleges,és alázattal teljes könyörgésre. Amikor kiértem a cica az autó alól nézegetett ki,amikor kimentem hozzájuk egyből oda futott hozzám,felvettem. Dörgölőzött,dagasztotta a kezem. Már akkor potyogtak a könnyeim,nem volt szívem kidobni. Amikor oda adtam a Gábornak akkor már bőgtem. Sajnálom az ilyen állatokat, egyszerűen nem tudom őket csak úgy ott hagyni.... Belegondoltam hogy milyen pici és éhen halhat meg hasonlók. Nem bírom az ilyet. Utána a Gábor elvitte,de még mindig sokat gondolok rá. A mama próbált nyugtatni,hogy ne gondoljak rá stb,de egyszerűen nem megy.